Olim Arcképcsarnok

A telefonban úgy értettem a nevét: Makabi. Talán, mert egy magabiztos katonafiú szállt le velem a buszról, ahol először találkoztunk.  24 éves, (a katonai orvosi lap szerint 24,8.) Fotográfus.

…”2014 áprilisában érkeztem Izraelbe, egy éve és négy hónapja voltam itt, amikor bevonultam. Katonának csak azt viszik el az első évben, aki nagyon megindokolja, miért szeretne rögtön menni: továbbtanulás, életkor, egészségi állapot, ilyesmi. Ez az elv azért van, hogy megismerjük Izrael kultúráját és a héber nyelvet. Mikor megérkeztem egy öt hónapos programon voltam a Tel Avivi egyetemen. Ez ulpán volt szingli fiataloknak. Olyan jó volt, hogy ráhúztam még fél évet. Akkor nyelvórákra már nem jártam és egy étteremben dolgoztam közben, de ugyanúgy ott laktam a többi fiatal között. Kétszáz új bevándorló! És szinte mindegyikük másik országból. A legtöbb barátom ebből a társaságból került ki. 11 hónap után kaptam meg a cav risont, az első levelet, magyarul a behívót. A munkahelyemen eltitkoltam. Féltem, hogy elküldenek. Ez magyarországi reflex, de itt nem így gondolkodnak. Viszont ezt akkor még nem tudtam. Aztán orvosi teszt, fizikai teszt, pszichológiai teszt jött. Mindegyiken maximális pontszámom volt. Harcos – egyértelmű. Másfél év. Én kértem, hogy hagy dolgozhassak a szakmámban, fotósként, akár az első vonalban is. Olyan fotográfusként, aki megy a katonákkal a frontvonalba és dokumentál. Hosszú hivatali huzavona volt de végül meglett, amit akartam. Fotós vagyok a seregben. Mindent fényképezek a hétköznapi dolgoktól a legmagasabb protokolig.”

De ugrojunk vissza a történet elejére.

–       Én nagyon kis korom óta tudtam, hogy valahova menni fogok. Azt, hogy zsidó vagyok, azt 12 éves koromban tudtam meg. Tipikus magyar történet. Mindig volt menóra a házban, de nem tudtam, mi az. A nagyapám holokauszt túlélő, most 88 éves. Őt olyan sokk érte, hogy még mindig fél beszélni róla. Most, hogy itt járt Izraelben, elkezdett mesélni. Itt nem fél, biztonságban érzi magát. De otthon hallgatott azokról az évekről. Szóval, 12 évesen fogalmam sem volt róla, mi az, hogy zsidó. Autodidakta módon elkezdtem tanulni, olvasni. Mindent tudni akartam erről a népről, ahová tartozom. 18 éves koromra már sejtettem, hogy itt folytatódik majd az életem. Akkor voltam itt először, tagliton, 10 napig. Nem tudom, hogy az volt-e a nagyobb sokk, hogy láttam Izraelt, vagy az, hogy magyarországi zsidók között voltam. Én sírtam, amikor haza kellett mennem! Itt akartam maradni! Mindenki bolondnak nézett:-Ez csak marketing, azért látsz mindent rózsaszínben.- De én már tudtam, hogy vissza fogok jönni. Akkoriban nagyon gyorsan emelkedtem otthon a szakmai ranglétrán. Húsz évesen már vezető képszerkesztő voltam a Videoton FC-nél, és dolgoztam a felcsúti focimagazinnál. A FourFourTwo szerkesztősége 50 méterre van Orbán Viktor házától. A foci Magyarországon a politika játszótere, ezért veszélyes ilyen helyen dolgozni. A két cég utálta egymást és ahogy lenni szokott, repültem, és a helyemre felvettek egy önkormányzati képviselő-jelöltet. Felcsúton, a Puskás Akadémia archivumának vezetéséig vittem, de addigra már nagyon mehetnékem volt… Inkább elmentem dolgozni Floridába, egy üdülőhajóra. 270 nap alatt csináltam, 250 000 fotót. Az 900-as napi átlag! Ott ezzel minden rekordot megdöntöttem. De meguntam, és hazamentem. Akkor irány Izrael! Szüleim akkor még nem jártak itt, és ugyanazok az előítéleteik voltak, mint minden másnak, aki még nem járt Izraelben. Egy folyton hadban álló ország. Aggódtak, akárcsak az otthoni barátok. Nagyapám viszont azt mondta, hogy mindent, amit mostantól teszek, azt ő is teljes szívével tenné a helyemben. Elkezdtem intézni az aliját.   A nagybátyám három hónappal előttem döntött így, minden papírja rendben volt már. Ez volt az én pokoli mázlim! Nekem csak igazolnom kellett anyakönyvi kivonatokkal a rokoni fokozatokat. Rögtön jöttem volna, de azt tanácsolták a budapesti Szochnutban, hogy várjam meg a tel avivi ifjúsági program indulását. Végülis igazuk lett. Aztán már a nyelviskolából megszöktem a harctérre 2014 június 30-án. Szigorúan vették még az egy napos hiányzást is. Én viszont el akartam menni Gáza mellé fotózni. Jelentkeztem egészségügyi önkéntesnek; felvettek. Anyámék otthon nagyon féltettek, de megnyugtattam őket, hogy nem megyek. A facebookon viszont valahogy körbeért a hír, hogy én ott vagyok Sderotban, ahol a harcok folynak. Szegény! Három hétig nem aludt! Eleinte tudtam fotózni, mert mindenhová a mentők előtt érkeztünk a rendőrség jeepjével. Voltak jó történetek és voltak jó képek. De aztán jött a rendőrparancsnok és letöröltette a fotóimat. Hírzárlat volt egy, a facebookra felkerült amatőr felvétel miatt. Innentől elő se vehettem a gépet. 12 nap után visszamentem az ulpánra. Na, ezt a két hetet igazolt hiányzásnak tekintették. Szüleim is megnyugodtak, azóta többször jártak már itt, nagyapával is és nagyon jól érezték itt magukat. –

Péter augusztusban leszerel. Hogy látja a jövőt?

–       Folytatom majd a fotózást. Egyre több a kapcsolatom, mert anélkül ez itt sem működik. Fotóst sehol sem újsághirdetésből találnak a cégek.  A Hapoel Tel Avivnál van ismerősöm, aki már látta a munkáimat…  A sportfotózásban itt egy reformot akarok csinálni. Európában 2008-2009 környékén volt egy nagy ugrás. A távirányítós gépek lehetővé tették, hogy egy fotós több géppel is dolgozzon. Ma már egy Reuters tudósító 12 géppel érkezik meg egy olimpiára. Itt még nem volt meg ez a váltás. Az a tervem, hogy kölcsönből befektetek, hogy egy nagy gépparkkal a táskámban kopoghassak be valamelyik nagy fociklubhoz. Én csak egy normális fizetést kérnék, és akkor lehetne a klubnak európai szintű dokumentációja. –

Péter eddig mindent végrehajtott, amit eltervezett. Miért pont ez ne sikerülne…

Silló Sándor írása