…”Kedves barátom, meglepett a kérésed, hogy foglaljam néhány mondatba az alija történetemet. Nem is tudom hogyan kezdjek hozzá, mert átlagos, és hétköznapi az ami velem, velünk történt. Kötve hiszem, hogy bárkit érdekelne……de megígértem, hát legyen”:
Két év telt el azóta, hogy kézhez vettem a Theudat Ole -t. Mit mondjak, nem volt könnyű ez az időszak. Messze meghaladta az elképzeléseimet a kudarcok sorozata, amin átmentem. Megérte? Azt hiszem igen. Huszonnöt keserédes hónap után, viszont elmondhatom, van otthonom, munkám, és ami a legfontosabb van családom, újra van családom.
Egy bedőlt deviza-hitel miatt elvesztettem az otthonomat, 38 éves koromra összedőlt minden körülöttem, a család is szétesőben volt. Még kapaszkodtunk egymásba, de már nem volt az a bizonyos foggal-körömmel.
Baráti körömben is napirenden volt a pakolni, és menni állapot. Folyt a vita, hogy hova érdemes. Érdekes így visszaemlékezni, de ez kettőnk között valahogy szinte azonnal testet öltött. Abban a percben amikor megszületett a gondolat, szinte természetes volt, hogy hol tudnánk újrakezdeni. Erec volt az első, és talán az egyetlen számításba vett verzió számunkra. Lehet szebben hangzana, hogy a küldetéstudat, a gyökerek, meg a cionizmus. Nem akarok hazugságba keveredni. A szüleink hittek abban, hogy lehet boldogulni zsidóként Magyarországon is, annak ellenére, hogy a nagyszüleim tragédiája volt a tagadó válasz. Én is képes vagyok politikamentesen tisztelni a szülőföldemet, és azokat akik barátaimmá lettek.
Szó mint száz döntési helyzetbe kerültem, és a döntés több mint egyértelmű volt. Elgondolkoztatóan az!
Két megtömött bőrönd, és a remény volt az alap, amire építkezni terveztünk.
Lakást egy befogadóközpontban kaptunk.
Szándékosan kerülöm a neveket és a címeket. Nem kívánok sem a Szochnuttal, sem az Oléhungáriával foglalkozni. Azt kaptuk amit. Túléltük! ( csak zárójelben jegyezném meg, hogy kíváncsi lennék, hogy az akinek dolga lett volna a repülőtéren fogadni bennünket, fordított helyzetben mit tenne? Héber nyelv ismeretének hiányában, minimális angol nyelvismerettel nem volt egy leányálom az első néhány óra. Legszívesebben visszafordultam volna.) Megismétlem, azt is túléltük és még sok minden mást is.
Tehát adva volt kezdéshez egy befogadóközpont, egy lepukkant minigarzon és egy nagy adag keserűség.
Az újrakezdést szó szerint értettük, már rég megszoktam, hogy mérnök létemre karbantartóként kell a kenyérre valót megkeresnem. Sőt a maga módján szerettem is a fizikai munkát. Nem okozott meglepetést tehát, hogy a nulláról való indulást szó szerint kell értelmeznem. Szinte azonnal akadt néhány csip csup munka, feleségem is vállalt néhány takarítást hetente. Minden szabad energiánkat akkoriban a nyelvtanulás kötötte le. Alapoztunk is keményen. Az ulpán és a kapott nyelvkönyv még említést sem érdemel. Hallani jó történeteket is, a mi első két hónapunk maga a katasztrófa volt, hamarabb megtanultam oroszul számolni, mint héberül. Közben jött egy hosszú szünet, és pesszach után jött a megváltás egy új tanár személyében. Új tanár, új stílus, új tankönyv. A nyelvünk lógott, de végre volt értelme mindennek.
Az első igazán pozitív dolog az volt az életünkben, hogy kiderült hogy az átmenetinek elfogadott szállásunkat hat hónap után nem kell elhagynunk. Apróság, de nagyon jól jött ez a haladékként kapott pár hónap, így több idő jutott az ulpán után a munkakeresésre, és az új otthonunk kiválasztására. Vonzott a nagyvárosi nyüzsgés, a tenger közelsége, így körülbelül tudtuk merre vegyük az irányt. A város, ami végül az otthont jelenthette számunkra, ami megfizethető volt, és munkát is kínált számunkra az a merkáz szélén helyezkedik el. Itt kezdődött az igazi új életünk, itt lett újra otthonunk, és lett „szeretem” munkám, amivel el tudom képzelni a jövőnket.
Újra együtt vagyunk, képesek vagyunk újra egymásba kapaszkodni, és már úton az a kissé kései jövevény aki majd teljessé teszi az életünket.
Egyszóval köszönjük megvagyunk.
Hazatértünk!
G.Slomo
